RSS Feed

Két ember, egy program

Regös István - 2021. 02. 19. 8:00:00 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

Két ember, egy program

Ennek a kis írásnak a hősei egy sebészorvos és a betege. Hosszú évek alatt barátság alakult ki köztük, civilben is tartották a kapcsolatot. A sors úgy hozta, hogy azon a bizonyos reggelen, betegség miatt az orvos a barátja műtétjére készült, a beteg pedig nem kevés félelemmel indult a kórházba.

Első helyszín: az orvos otthona.
Hét óra van, lassan pirkad, az orvos elfoglalja a fürdőszobát, készül a mindennapos kemény munkára. Általában nem foglalkozik, hogy éppen valamelyik barátját, rokonát vagy ismerősét kell műtenie. Minden betegét úgy fogadja, mintha akkor találkozna vele először és csak azzal törődik, hogy mit tehet a minél sikeresebb műtétért. Sovány kis reggeli, feleség és gyerekek, szokásos rutinkérdések. Az asszony kérdezi, hány műtéted lesz, az orvos válaszol, legalább hat, de ez a szám még változhat. Megjegyzi, hogy a szike végül is élő emberek bőrén hatol át és ilyenkor olyasvalamire is fény derülhet, amire előtte nem is gondoltak, bármilyen alaposak voltak a kivizsgálások. Csak úgy mellékesen hozzáteszi, hogy közös barátjuk, Tibor lesz az egyik operációra váró beteg. Az asszony megkéri a férjét, adja át jókívánságait neki. Az orvos beül a kocsijába és elindul a kórházba. 

Második helyszín: a beteg otthona.
Az elegáns polgári otthon lakója a művészvilágban éli életét. Sajnos azonban kiderült, hogy sebészeti beavatkozásra van szüksége és persze ki operálja meg, ha nem az egyik legjobb barátja? A reggeli készülődés közben, a kórházba indulás előtt igencsak remegett, összerándult a gyomra. Minden normális ember fél egy műtét előtt, de ő valahogy mégis megpróbálta elfojtani magában ezt a félelmet, ezért bevett egy nyugtatót. Bár már korábban is faggatta orvos barátját: mennyi ideig tart majd a műtét (válasz: addig, míg véget nem ér, de igyekszünk), mennyire fog fájni, és csupa ilyen, egyszerű dolgot, ami számára viszont rendkívül fontos volt. 


A műtőbe belépő beteg számára szinte minden külső inger megszűnt, tucatnyi, operációhoz beöltözött orvos, műtős, asszisztens, nem éppen derűs látványa fogadta. Érdekes módon, szinte gombnyomásra megszűnt a félelme. Meglátta az orvos barátját, akit, ha nem lett volna sterilen bemosakodva, legszívesebben átölel. Az orvos ránézett a betegére és azt mondta: Szervusz, Tibor, remélem, csak annyira izgulsz, amennyire muszáj! A beteg közben arra gondolt, hogy egy műtőasztalra felfeküdni nem szerelmi légyott. De az is eszébe jutott, hogy ez a sok ember miatta van most ott, a műtőben. Ezért neki most fegyelmeznie kell magát, nem kérdezni és nem zavarni a műtétre készülőket. A legérdekesebb lehet ilyenkor a beteg számára, hogy miről beszélgetnek a műtőben az orvosok, az asszisztensek, hiszen olykor magánügyekről is szó esik. A beteg fülét olyan félszavak ütik meg, mint „lassan kezdjük meg az érzéstelenítést, az altatást”, és hallja az orvos nyugtató szavait is: „Mire kinyitod a szemed, készen is leszünk! Itt vagyunk veled!” – miközben meglapogatja a beteg vállát. Ettől a beteg megnyugszik és rájön, hogy a kezelés szó valóban arról szól, hogy az orvos kézrátétellel is képes gyógyítani.

Ugyanez a helyszín, az orvos szemével:
Szinte katonásan, mégis baráti hangnemben megkérdezi az asszisztenseitől azt, amit ilyenkor kell és ez már nem tartozik a betegre, hiszen úgysem érti. Majdnem szép álmokat kívánva átadja a teret az altatónak, és amikor a beteg már valóban mélyen alszik, megkezdi a műtétet. Innentől kezdve a beteg majdhogynem csupán „munkadarabbá” válik. A műtéti asztalon fekvő beteg az orvos számára meggyógyítandó eset. Mindeközben a beteg nem érez fájdalmat. Ez a műtét most nem volt túlságosan bonyolult és ébresztgetés közben a beteg már hallja is barátjának, az orvosnak a hangját: „Jól vagy? Fáj valamid? Most megyünk a kórterembe és gondoskodnak rólad. Aludd ki magad és majd találkozunk!” A kórteremben elhelyezett beteg átalussza a napot, melynek végén az orvos kopogtat, és belépve hallja, amint a betege megkérdezi: „Hány óra van?” Az orvos válaszol: „Este tíz óra körül jár, sokáig aludtál. Nem akartam addig hazamenni, amíg nem láttalak ébren. Úgy látom, minden oké, ha esetleg fájdalmat érzel, kérjél csillapítót, de valószínűleg nem lesz rá szükség.”

Az orvos elindul haza és arra gondol, hogy talán – persze csak szeretetből – szemrehányást tesznek majd neki otthon, hogy már megint dupla műszakot vállalt. A beteg pedig egyre jobban érzi magát és arra készül, hogy néhány nap múlva hazatérjen. 



Fotó: Németh András Péter
Lap tetejére