RSS Feed

Minden nap anyák napja

Regös István - 2020. 11. 18. 8:00:00 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

Minden nap anyák napja

Utálom a kijelölt, kötelező ünnepnapokat. Nekem minden év május első vasárnapja olyan, mint a többi. Nem lehet, hogy egy napon egyetlen csokor virággal letudjuk azt, amit egész életünkön át kaptunk édesanyánktól. Akkor leszünk igazán gyámoltalanok és árvák, amikor elköltözik az evilágról az, aki a mindent jelentette, akitől mindent megkaptunk, és akinek oly keveset adtunk vissza.

Vajon van-e még Magyarországon olyan ember, aki verset olvas, vagy valami olyant, ami vershez hasonlít? Félek, alig vagyunk már versolvasók. Aki verset olvas, mi több, kívülről tud is, az én szememben egy kicsit több, mint az átlag. Nekem a vers mindennapi kenyerem. Az ágyam mellett a világirodalom költőóriásainak könyveit szinte simogatom, ha másként nem, a szememmel. Mert Babits, Kosztolányi, József Attila, Radnóti, Ady, Szép Ernő, Kiss József, Petőfi, Arany, hogy csak néhányat említsek közülük, nagyobb élményt adtak nekem, mint oly sok minden, ami pénzért megvehető. 

Ami jó bennünk, gyerekekben, azt anyánktól kaptuk

Emlékszem, oly sokszor kérdeztem magamtól, mit kaptam anyámtól? Az életet, a gondolkodást és ezek mellett azt hiszem, egyszerűbb leírni, hogy mindent. Az én anyám nem volt apró, mint József Attiláé, nem halt meg korán, legfeljebb én éreztem úgy. És tanított, gondolkodást tanított, hiszen filozófus volt. Fiatal korában a szőke Karády Katalinnak nevezték. Gyönyörű volt és a szépségét élete utolsó napjáig megőrizte. Elegánsan öltözött és jó volt, nagyon jó. Néha veszekedtem vele, hogy nem szabad ilyen jónak lenni, a világ ezt nem viszonozza. Ő azt válaszolta, nem a világ miatt teszi ezt, hanem azért, mert csak úgy tud élni, ha mindenkin segít, akin csak tud. Soha nem várt köszönetet, viszont mindig adott és mindent megköszönt. 

Angyal jött a világra

1920. november 14-én vasárnap született a fantasztikus, azóta sajnos bezárt Szabolcs utcai kórházban. Meghalt 2014. február 20-án, csütörtökön, talán este hét óra körül. Éppen ünnepségen voltam, amikor érkezett a telefon, hogy békésen, csendben elszenderült. Nem tartotta be az ígéretét, hogy megvár, amíg este meglátogatom. Délután még meglátogattam és egyetlen kérése az volt, engedjem már el, mert miként fogalmazott, fáj neki az egész világ. Követeltem, hogy majd megbeszéljük, korai ez még, de elkéstem. Nem haragszom magamra és rá sem, ennek így kellett történnie. 2020. november 14-én lett volna 100 éves. Olyan szerény volt, mint a neve: Ibolya. Nem mondom, hogy aznap jól aludtam, ez már tényleg magánügy, de az anyák iránti tisztelet közügy. Aki ezt nem érti, egy életen át szégyellni fogja magát. Szerencsére mi, férfiak, az átlagnál is jobban kötődünk édesanyáinkhoz, mert nélkülük nincs világ, nincs élet és szeretet. Azon a bizonyos napon, 2014. február 20-án még nem tudtam, hogy örökre itt felejtett engem az, aki már akkor igazat adott nekem, amikor még nem is tudta, miben kérem a véleményét. Nem tudta, mekkora lesz a fájdalmam, és ha még olvas valaki verset ebben az országban, vagy legalábbis vershez hasonló írást, annak ajánlom tisztelettel, olvassák el az édesanyám temetésen elhangzott versemet. 


Johanna a máglyán

Látom a lángokat lobogni,
A nyelvek nyaldossák, kóstolják
a húst, a csontokat.
Jeanne d’Arc a máglyán, de még ott is büszkén
jajszó nélkül a fojtó füstben, ahol Johannát tépték, zúzták, rontották a testét,
De hang nem hagyta el az ajkát.
Csak a tűz, csak a lángok győzhettek rajta,
s elemésztették hamuvá a testet.

Csak a lángokat, csak a lángokat ne látnám lobogni,
és ne tudnám, hogy ott lesz porrá az anyám,
mert mind porból lettünk és porrá leszünk ismét.
Tudom, hogy csak a test hal meg, mert látom a fehér sirályt,
mintegy igaz ember tiszta lelkét, hasít fel az égbe.

Megfogadtam, nem lázadok az ellen
mi meg vagyon írva, a kezdet és a vég.
Nem lázadok, mint József Attila tette, mikor a Mama
kinyújtózott egy láda fenekén,
s parolázott a halál oldalán csont kezekkel,
és indult vörösre cserzett tenyerekkel az égbe.
Mosószappan, lúg és a mosókonyha gőze
Itt maradt, de lett belőle óriás
a fiú szívében,
mert látta, hogy szürke haja lebben az égen.

Anyám sudár volt, csak a kor és a kór tette picinnyé,
de én látom, mily óriás ő.
Az ő tüze is csak a testét emészti, bátor volt, mint Johanna, a szűz.
A lélek, az ő lelke is legyőzhetetlen, mint ahogyan a költő írta: mert az maga a tűz.

Anyám, fogy a sor, a halál nem rossz,
csak végleges. Teszi a dolgát
Fogy a sor.
Minden rendben halad a kijelölt úton.
Először a szülők, aztán a gyerek.
Most már én jövök.
Jövök.


Fotó: Németh András Péter
Lap tetejére