RSS Feed

A halálról I.

Regös István - 2019. 05. 10. 8:00:00 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

A halálról I.

Mostanában valahogy elég sokszor gondolkodom a halálról. És egyáltalán nem találom olyan szörnyűnek az arcát, mint mondjuk, évekkel ezelőtt. Sietek leszögezni, hogy egyáltalán nem akarok frigyre lépni, csak közölni, hogy még nem akarok vele találkozni. Volt szerencsém közel kerülni hozzá 1992-ben, huszonhét éve, és megállapítottam, hogy egyáltalán nem szeretetre méltó és gyöngébb, mint ahogy elképzeltem.

Bizonyíték, hogy engem sem tudott akkor legyőzni, pedig még a média is segítette. Az előbb említett év bizonyos októberi napján megjelent több országos lapban, hogy szívinfarktus következtében Regös István, televíziós szerkesztő, riporter elhunyt. Ugyanis az történt, hogy infarktust kaptam, amit különösen abban az időben, elég nehéz volt átvészelni.

És hosszú életű lesz

Egy nagyszerű napilap, Szücs Gábor főszerkesztésével, kinyomozta a téves halálhírt, és felkerestek a kórházban, ahol is nyolcezer-nyolcszáz cső lógott ki belőlem, de élénken integetve bizonyítottam, hogy élek. Ismerjük azt a szólást, akinek halálhírét keltik, az hosszú életű lesz. Azért ez vigasztalt. És ott a betegágyon felkértek, írjam meg az infarktusom történetét, valamint szeretnék nyomtatott formában is megtudni, milyen az úgynevezett halálközeli állapot. És én infúzióktól feltöltve nekiláttam és lediktáltam az infarktusom történetét. Mert az infarktus egy különleges kísérője az életünknek, fejünk felett lebeg, mint Damoklész kardja. Íme: „Először nem hiszed el. Azért, mert oly sokszor elképzelted és egyáltalán nem hasonlít hozzá. Semmihez sem hasonlít. Csak az infarktushoz, de ahhoz nagyon. Amikor rádöbbensz, miről van szó, először megrémülsz, aztán nem akarod elhinni. De vagy meghalsz, vagy nem. Mentő, ütött-kopott lift, tolókocsi. És hol rettenetesen fájt a mellkasom, hol elmúlt. Már magam is azt hittem, vaklárma az egész. 


Ismerkedés a fájdalommal

És aztán hirtelen jöttek az óriási favágók. Ütöttek és fűrészeltek, pedig az igazi fűrész még csak később jön. Az események ettől kezdve szinte sodortak. A fájdalom irracionálissá tette a gondolkodást. Vad óriás közeledett, és én nem tudtam elfutni. Őrült elszántsággal mentem vele szembe, de ő lecsapott fűrészfogú baltájával, egyenesen a mellkasom közepébe. Ki gondolta volna, hogy milyen nehéz a lélegzetvétel? De muszáj, még ha kapkodva is, mert különben vége. Furcsa, idegen, lebegő állapotba kerültem. Kívülről láttam az eseményeket. Csak a fájdalom ébresztett rá, hogy rólam van szó. És én már egyáltalán nem féltem. Összefolyt a nappal az éjszakával és az éjszaka a nappallal. Csak később tudtam meg, hogy micsoda zseniális orvosok kezeibe kerültem, Vereckei Gábor, Trapp Gábor, Székely Ádám és a nagyvezér, Harsányi Ádám harcoltak értem. Amikor bármelyik közelített, valamit gyógyított rajtam, de hiába. 

Csend és kiáltás 

Jött a zuhanás. Fekete, sűrű, ködös közeg. Sustorgó csendek, mint amikor a repülőgépnek leáll a motorja és siklik a semmibe. És tudod, hogy ez a vég. A gomolygó csendből előjöttek a nyársra húzott, sikító, eleven, vigyorgó disznók. A vad, tüzes, forgó kampós keresztek, mint a horogkeresztek és mind engem fenyegettek. Elköszöntem a világtól. Békésen, megnyugodva, mert már nem fájt semmim. Talán még hallottam az elején Székely Ádám hangját, suttogva kért újabb és újabb gyógyszereket. Már nem volt akaratom, ez már a lebegő állapot volt. Hallottam feleségem zokogó hangját, ahogy ismételgette: Ugye nem fog meghalni? A fenét nem, gondoltam, ha gondoltam. Az üvöltő fájdalomnál minden jobb, még a végleges is. Amikor magamhoz tértem, nem kérdeztem meg, hol vagyok. De tudtam, hogy élek. Inkább csak fáradtságot éreztem, se boldogságot, se hálát, se szomorúságot. Nem mertem elaludni, mert féltem, hogy nem ébredek fel. Körülálltak szeretteim, és szememből elindultak a könnyek. Kiket sirattam? Őket vagy magamat? Itt most befejezem az infarktus történetét, mert van egy második felvonása, ugyanis a szívkatéterezés kimutatta, hogy amint lehet, nem kerülhetem el a szívműtétet. Erről majd még mesélek.”


Évtizedes ajándék

Azóta huszonhét év telt el. Legfeljebb öt évet ígértek, lehetnék akár boldog is. Mostanában, mint az első bekezdésben írtam, többet foglalkozok a halállal és rádöbbentem, hogy ez a művészetnek is alaptémája. Életre, halálra, erre megy a játék. Nagyon sok festő éppen azért fogott ecsetet, hogy saját látószögéből megalkossa Jézus halálát a keresztfán. Megihlette őket a fájdalom, a vég és a remény a feltámadásra. De a modern festők is épp úgy témájuknak tekintették a halált, az emberi test szenvedését, az esendőséget. Az ezernégyszázas években Hieronymus Bosch igazi epikus történeteket festett meg a pokol és a mennyország sorozataiban. A pokolbeli szenvedések a sokszoros halál képeit örökítette meg az emberiség történetének végéig. Vagy nézzük meg Egon Schiele 1810-es évekbeli képeit, ahol szétcincálta az emberi testet és képileg megkínozta az általa halálraítélteket. Megfestette az Agóniát, a Keresztre feszítést vagy A halott anya és A halál és a lányka című képet, ezen kívül még számos hasonló képet a halálról és az életről. Külön misét érne, hogy írjunk nagy írók halállal való viszonyáról.

Még nincs vége

A haláltól nem félni kell, de tudni kell róla, hogy eljön. Ma már viccelődni is merünk vele, bár csak óvatosak legyünk. Szokták volt mondani, az életben két dolog biztos, hogy eljön, ez az adóhivatal és a halál. És ha a kedves olvasók bírják, folytatás következik. Megismerhetik egy szívműtét történetét. De nem ajánlom senkinek. 


Fotó: Varga Gábor
Lap tetejére
ニューバランス ニューバランス 574 ニューバランス 576 ニューバランス 996 ニューバランス 1400 ナイキ スニーカー ロレックス 買取 ティンバーランド ブーツ