RSS Feed

Mártírok karácsonya

Regös István - 2019. 02. 03. 8:00:00 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

Mártírok karácsonya

Auschwitz tulajdonképpen nem is létezik. Ezt az undorító nevet a bitorló nácik adták egy korábban szinte teljesen ismeretlen kis lengyel településnek. Magyarul olykor zsákfalunak is szokták nevezni, bejárata van, kijárata nincs. Micsoda ötlet! Ezért találták tökéletes halálgyár helyszínnek azok az emberkülsejű szörnyetegek.

Igen, jobb, ha tudjuk, Heydrich, Himmler vagy éppen Hitler képes volt elhitetni magáról, hogy ember. Minden iszonyat, amit tesznek, az emberiség érdekét szolgálja. Ők nem népeket irtottak a haláltáborokban, csak segítettek megrövidíteni az általuk halálra ítéltek szenvedéseit, amikor a gázkamrákban száz- és százezreket öltek halomra. Mengele doktor, akit csak a halál angyalának hívtak, egyetlen karlendítéssel döntött a foglyok további sorsáról: keserves élet, parányi reménnyel, kényszermunka vagy azonnali kínhalál a gázkamrában. Mengele, a jóképű, filmszínészre hajazó külsejű ember - milyen nehéz is leírni ezt a szót vele kapcsolatban - maga volt a földre szállt sátán. Csizmája ragyogott, tükörként lehetett volna használni. Tökéletesen nyírott bajuszkája, ropogósra vasalt hófehér inge, bizalomkeltő, lágy, udvarias hangja megtestesítette a báránybőrbe bújt farkast. 

Naplójának 1944 karácsonyi bejegyzése így szólt: „Csodálatos ez az auschwitzi havas, fehér karácsony este. Feleségem és fiaim boldogok, szentestén közösen zenéltünk, énekeltünk. Ilyen kéjes napokról álmodoztam mindig. Ezen a karácsonyon a Mengele család nem hallotta a haláltábor nyögdécselő, kínlódó zaját, mert megszokta, hiszen ő is az egyik főszerepet játszotta. Annyi azonban tény, hogy hatalmas hóbunda terítette be a barakkvárost, ahol százezrek várták a halált. A szép tájat csak a krematóriumok kéményeiből aláhulló zsíros pernye csúfította el. Három fényforrás villódzott a hideg sötétségben. A legfényesebb természetesen az SS-barakkok környékén látszódott. A parancsnokság ablakai sárgásfehérben villogtak. A barakkok apró izzóit dróthálók fogták körül. Sápadt, mélysárga fénykoszorú pislogott. És persze, a legszörnyűbbek, el ne felejtsük, a krematóriumok magas kéményéből szikrázva előtörő lángnyelvek az aznapi áldozatokkal. Aki sokáig figyelte a fény szikrázását, egyszer csak felismerni vélte valamelyik hozzátartozója arcát.


1944 karácsonya. Ma még a rabok is picit sűrűbb levest kaptak. Ja, kérem, a jószívű SS-ek, íme, milyen figyelmesek voltak. A sok százezer auschwitzi történet közül Manci néni és Nándi bácsi története is legendává vált. A halálba menők továbbadták a még élőknek az ő sorsukról szóló históriát, így élte túl Lázár Nándor és feleségének a története a haláltábort. Nándi bácsi 1900-ban vette feleségül Stein Manci kisasszonyt. Pontosan negyvennégy éve. Sok vita és küzdelem után nem egyszer, hanem háromszor is. Ez úgy történhetett, hogy Nándi bácsi az akkori elegáns, alig húszéves, római katolikus, katonatiszti iskolás a sziporkázóan szép, szőke, karcsú, vízkék szemű izraelita, egyszerűbben zsidó vallású, kalapos inas. Először egy haladó szellemű katolikus pap, azután egy neológ szabadgondolkodású, szabad rabbi mondta ki, hogy mostantól házasok vagytok. Hogy ez törvényes volt vagy sem, már olyan mindegy. Mindenesetre az illetékes elöljárósági anyakönyvvezető is összeadta őket. Így lettek ők háromszoros házasok. De ilyen szoros volt a szerelmük egymás és két fiúk iránt is, akik talán itt vannak velük, egymástól szétszakítva.

Manci néni a női altáborban, Nándi bácsi a férfi kényszermunkások között szenvedett. Hatvannégy évesen jó erőben voltak, amikor elhurcolták őket. Álljunk meg egy percre! Csak Manci nénit érintette a zsidótörvény, a katolikus Lázár Nándort, a férjét nem. De ő nem hagyta magára a feleségét. A téglagyár rámpáján vagonírozták be őket Auschwitz felé. Semmit nem tudtak, sem az úti célt, sem azt, hogy ott mi fog velük történni. Lázár Nándort háromszor is lerugdalták a magyar fasiszta rendőrök és nyilasok, míg végül egy durva káromkodás kíséretében rájuk csapták a vagon ajtaját. Még utánuk kiabálták: „Dögöljetek meg együtt!” A vagonban a júliusi nyár forrósága uralkodott. Szomjúság, szenny és reménytelenség. Mi lesz velünk? Ez volt az egyetlen gyötrő kérdés. Auschwitzba már a vagon rabjainak csak egyharmada érkezett meg élve. A halottakat úgy dobálták a csíkos pizsamás foglyok, mint vágóállatokat a vágóhídon. A snájdig bajuszos „orvos” várta őket, akkor még nem tudták, hogy a halál angyalával találkoztak. Ha balra intett, keserves munka várt rájuk, parányi reménnyel. Ha jobbra, irány a gázkamra. Mindkettőjüket munkára ítélte a snájdig SS. Manci néni a női altáborban, Nándi bácsi a férfi kényszermunkatáborban megkezdte auschwitzi életét. Hamar rájöttek sok túlélési praktikára. Télre Auschwitz, mint egy vámpír, kiszívta belőlük az erőt, az életkedvet. Ha nem sikerült volna néhányszor találkozniuk, már a kéményen keresztül távoztak volna Auschwitzból. Nándi bácsi hiába is próbálta volna palástolni, amikor meglátta kopaszon, csontsoványan az ő Manciját, akinek csak vízkék szeme emlékeztetett egykori szépségére, tompán a távolba nézett, nem tudta visszatartani kibuggyanó könnyeit. 

Ez a nap nemcsak a karácsonyt jelentette nekik, hanem azt a csodát is, hogy mindketten aznap születtek. A férfibarakkban, ahol Nándi bácsi volt az egyetlen keresztény, ismerték a történetüket. Mindketten valaha hívők voltak, de hát, most kiben vagy miben és miért higgyenek? Nándi elárulta, hogy megbeszélték feleségével, bármi áron is, de találkoznak aznap este. Manci néni, bár jártányi ereje is alig maradt, ezen a karácsony estén mozgósította a maradék energiáit, hogy Nándival a zsidó hanukát, a keresztény karácsonyt és a születésnapot is megünnepelhessék. Itt megint összefonódott a történetük. Elindultak a csendes táborban, faltól-falig osonva, kihasználták, hogy ilyenkor az őrök is lazítanak, isszák a snapszot. És egyszer csak meglátták egymást. Nem rendeztek látványos jelenetet. Zsebükből elővették az ajándék kockacsokoládét, a foglyok szájuktól megvont kenyérfalatokat gyűjtöttek nekik, még az egyébként nem túl nyájas kápó is két karika kolbászt ajándékozott Nándinak. Nándi bácsi a könnyeivel küszködött, Manci néni szorosan magához ölelve suttogta: „Látod, nem kellett volna velem jönnöd!” Nándi azt mondta erre: „Egy percre nem bántam meg, hiszen nélküled még levegőt sem tudok venni!” Azután Manci néni egy bőrszíjra fűzött apró fakeresztet adott Nándi bácsinak, aki megcsókolta először feleségét, majd a feszületet, amit a nyakába akasztott. Ő pedig egy bőrszíjon függő, hatágú csillagot ajándékozott a feleségének. Mintha csak összebeszéltek volna.

A tábor elcsendesedett. Még az SS Mengele, a halál angyala is pihent és talán szép gyilkosságokról álmodott. Édes fiai is szuszogtak a hálószobájukban, a felesége mellette pihegett. Körülbelül ekkor, Nándi bácsi és Manci néni átölelték egymást, szorosan, széttéphetetlenül. Negyvennégy évi házasság és szerelem után úgy, hogy nem tudták mi lett a velük együtt elhurcolt gyermekeikkel, tekintetük egymásba fúródott és egyszerre nyúltak a magasfeszültségű drótkerítéshez. Karácsony első napjának reggelén az SS megmutatta a két halottat Mengelének. A két békés halott egyik keze az azóta áramtalanított kerítésen volt, a másikkal egymás kezét fogták. Mengelét, a halál angyalát csak az bosszantotta, hogy még a halálban is egymásra néztek és láss csodát, megnyugodva mosolyogtak. 

Utóirat: a Lázár házaspár két fia, Géza és Albert átvészelte az auschwitzi iszonyatot, hazakerültek Budapestre. Szüleik történetét ők mesélték gyermekeiknek, gyermekeik pedig továbbadták az unokáknak, a déd- valamint a szépunokáknak is, mert tudniuk kell arról, hogy mi történt Manci nénivel és Nándi bácsival. 

A Holokauszt világnapjára II. (nem csak egy nap az emlékezés)



Fotó: Varga Gábor
Lap tetejére
ニューバランス ニューバランス 574 ニューバランス 576 ニューバランス 996 ニューバランス 1400 ナイキ スニーカー ロレックス 買取 ティンバーランド ブーツ