RSS Feed

A borzalmak emléknapja - Egy új Messiásról

Regös István - 2019. 01. 29. 8:00:00 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

A borzalmak emléknapja - Egy új Messiásról

Aki 1945 januárjában született, az most már hetvennégy éves. Nagy valószínűséggel az akkori újszülött édesanyja és édesapja már nem él. Ha élnének, megérdemelnék a „Bátorságért” nagykeresztet. Miközben torát ülte a borzalom, ők szerették egymást és gyermeket nemzettek. Arra a világra, ahol üldözték a gyengét, egymást ölték az emberek, önként és kéjjel, ahogy a költő írta.

Hetvennégy évvel ezelőtt hullottak a bombák Budapestre. A nehéztüzérség ágyúi romhalmazzá lőtték a várost. A nácik nyilas testvéreikkel robbantgatták a csodálatos Duna-hídjainkat. A náciknak semmi sem volt drága nyilas testvéreikkel egyetemben. A csodálatos Budai Várból kőtörmelék lett, körútjaink, sugárútjaink csak nyomokban emlékeztettek arra, hogy milyen gyönyörűek is voltak nemrégen. És akkor nézzünk csak szét legalább egy kicsit a hetedik kerületben, a Dohány utcában, az Akácfa utcában vagy a Dob utcában! Az elölről, hátulról elfalazott gettó környékén csak a sírás-rívás kétségbeesését lehetett hallani. Mindenki tudja, hogy mi volt a gettó: fallal, kerítéssel elhatárolt városrészt jelentettek, ahová a zsidó lakosságot bezárták és ahonnan csak engedéllyel lehetett ki- vagy bemenni.


A megfagyott idő

Ilyen gettók voltak az újkorban, a polgári Magyarországon is, 1944-ben. Egy-egy gettólakásban tucatnyian laktak, akik reszketve várták a reggeleket, hogy vajon átvészelik-e az éjszakát. Pincékben kucorogtak, az elhullott lovakból baltával vágták ki a húst az éhhalál ellen. Hetvennégy évvel ezelőtt mínusz húsz fokot mutattak a hőmérők, éhségtől elgyengült emberek fagytak meg. A Klauzál tér szinte nyitott temetővé változott, a halottakat úgy rakták egymásra, mintha gerendák lettek volna. Valóságos csoda, hogy nem halt meg mindenki, akit oda bezártak.


A halál olykor nem a vég

A szovjet Vörös Hadsereg, mint szélvihar kergette maga előtt a menekülő nácikat és szövetségesük, a Magyar Királyi Honvédség maradványait. 1944 decemberének végén a szovjet katonák már Budán, a János Kórház körül táboroztak, miközben Pesten még gyilkoltak a nyilas hordák. A csillagos védett házakból és a gettókból hosszú sorokban hajtották sárga csillaggal megjelölt zsidó honfitársainkat a Duna-part felé, hogy ott, mint bábukat a céllövöldében, a jeges folyóba lőjék őket. Milyen furcsa ezt így leírni, és a lehetetlenről elhinni, hogy lehetséges! A szavak nem követik a tettek értelmét, elsilányítják a kínt, de talán éppen ettől iszonyú az iszonyat.


Hírnök érkezik

Mindez alig hetvennégy éve történt. Hetvennégy éve, amikor a gettó pincéjében reszketve kapaszkodtak egymásba az emberek, az összezárt elkínzottak, a mégis élni akarók. Se víz, se villany, se étel, se vécé. Még az isten hidege is sújtotta őket. Az Akácfa utca egyik pincéjében két légitámadás között csend lett. Már ezt is ajándéknak tekintették. Aztán nyöszörgést hallottak, melyre nem is nagyon figyeltek fel, hiszen szinte óránként halt meg ilyen csendesen valamelyik sorstársuk. De most más történt. A síri csendet, a visszafojtott nyöszörgést hirtelen kettévágta egy csecsemő, egy újszülött, egy életet akaró emberpalánta vad, kétségbeesett sírása. Minden egyes felsírással azt üzente, tartsatok ki, én Isten hírnöke vagyok, az életet hirdetem! Amíg halljátok a hangom, merítsetek belőle erőt! Ha én élek, ti is élni fogtok! Minden arc a csecsemő felé fordult, a gyertyafényben csodálták a kis jövevényt. Ekkor kicsapódott a légópince ajtaja. Elvadult fejek, sáros katonaköpenyek, előre tartott dobtáras géppisztolyok zúdultak a pincébe. Egyszerre kiabálták, hol vannak a fasiszták? De akármerre fordultak, csak csontsovány, maszatos arcokat láttak. A fejekből hatalmasra tárt szemek meredtek rájuk. Mintha azt kérdezték volna, mi lesz itt? Ez a vég? Az újszülött beleszólt a történetbe és velőtrázóan felsikított. Éhes volt, enni akart. Az elöl álló orosz tiszt szeme elkerekedett, döbbenten nézte a babát. Mutogatott rá és azt mondta: „Baba, baba!” Egyszerre kérdezett és kijelentett. Zseblámpájával bevilágított a sarokba és megtalálta a kicsit, akit édesanyja óvón szorított a mellére. A kicsi mohón szopni kezdte az anyai mellet, mert élni akart. A tiszt oroszul magyarázott, közben megnyugtatóan integetett: „Koniec, náci koniec, fasiszti konec. Minutocska….” Kiszaladt a pincéből, vele együtt a többi orosz is. Alig pár perc múlva visszajöttek egy-egy ételcsomaggal. Fekete, földkemény kenyérrel, lekvárral és egy darabka szalonnával. A csúcs azonban a tiszt külön ajándéka volt: egy üveg tej, megfagyva bár, de hófehéren. Ne kérdezd, honnan szerezték. Ők sem kérdezték. És odaadták a kismamának: „Malakó, malakó.” A tiszt belenyúlt a zsebébe, egy gyűrött fényképet húzott elő, melyen egy fiatal nő volt látható, ölében egy gyerekkel. Majd a mellére mutogatva mondta: „Docska, docska!”


Mindenki szabadsága

Februárban Budapestről már mindenhonnan kiűzték a németeket és a gettóval együtt az egész város és teljes lakossága felszabadult. Budapest szabad lett! A nyilasok pedig menekültek, ők is megpróbáltak túlélni és azóta is csak hazudnak, hazudnak arról, hogy mi történt a budapesti gettóban. A történelem azonban mindig igazságot tesz, nem hagyja magát. A ma hetvennégy éves (akkori csecsemő) jövendölését tartsuk szentírásnak, mert az életet hirdette meg, erősebb volt, mint a légitámadás, reményt adott a pincék népének, és megtanított bennünket arra, hogy a csecsemők felnőnek és köztük lesz mindig az igazsághozó és arra is megtanít, hogy a jó erősebb a gonosznál.

(A Holokauszt emléknapra)



Fotó: Máté Krisztián
Lap tetejére
ニューバランス ニューバランス 574 ニューバランス 576 ニューバランス 996 ニューバランス 1400 ナイキ スニーカー ロレックス 買取 ティンバーランド ブーツ