RSS Feed

Puha vagy, Jenő!

Regös István - 2018. 05. 25. 8:00:00 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

Puha vagy, Jenő!

A hetvenes években még legendás futballistákról lehetett beszélni. Bárónak, császárnak hívták őket, de mindenki tudta, ki a Csikar (Sándor Károly), a Cucu (Bozsik József) vagy a fekete párduc (Grosics Gyula). Egy közepesen művelt, tíz éves kisfiú nagyjából fel tudta mondani az NB I csapatainak összeállítását, annak ellenére, hogy az egyszeregybe beletört a bicskája. A fentebb megnevezett játékosok közül most Jenő és Csikar, a védő és a csatár harcát idézem.

Köztudott volt, hogy a fradista Dalnoki Jenő nem éppen finomkodásáról híresült el futballkörökben. De hozzá hasonlóan kőkemény játékos volt, sok ravaszsággal megáldva, a nagyszerű focista, az MTK-s Csikar, Sándor Károly is. A lelátó tombolt, amikor ez a két nagyszerű sportoló gladiátor harcait vívta. A közönség úgy cukkolta Dalnokit, amikor szerintük nem volt elég könyörtelen harcos: „Puha vagy, Jenő!” És akkor Jenő begurult és adtak egymásnak, amúgy magyarosan. 

Csak most kezdődik

Akkoriban a társadalom más kérdésekkel volt elfoglalva, mint manapság, be volt ágyazva az ezernyi probléma a sportsikerekbe. Az emberek szép lassan hozzászoktak a Kádár-rendszer szabályaihoz és kezdtek alkalmazkodni a stadionok hangulatához. A kemény belemenéseket meg kellett szokni a nézőnek és résztvevő polgárnak, egészen addig, amíg szinte olyan „puhák” lettünk, mint Dalnoki Jenő. Megtanultunk úszni, mert ellepett a víz és vagy úsztál, vagy megfulladtál. Remélem, aki idáig elolvasta, még folytatja! Természetesen nem a fociról fogok írni, de erre szerintem mindenki rájöhetett, még egyetemi diploma nélkül is. A közelmúltban kisebb egészségügyi problémával szakrendelésre kellett mennem. Kaptam egy időpontot és kórházi beszámolóban ilyet nem illik mondani, de bocsánatot kérve kijelentem, hogy halálpontosan érkeztem. Már a látvány is meghökkentett, szinte ijesztő tömeg várakozott, hogy ellátást kapjon. Ülőhely egy szál sem, magukba roskadt emberek rezzenéstelen, szomorú arccal várakoztak. Én, a renitens, megpróbáltam kapcsolatba kerülni legalább egy szakdolgozóval, de csak akkor sikerült, amikor elálltam az útját. Addig úgy néztek át rajtam, mintha láthatatlan lennék. Vagyis, mindenki, aki ott ült, legalább egy kis vagy nagy senkiként élhetett a tudatukban.


Első óra: „Jó napot kívánok!”

Miközben lobogtattam a papíromat, megpróbáltam tudatosítani, hogy engem időre hívtak ide. A legszebb mondat akkor hangzott el (ne aggódjanak, lesz még érdekesebb is), amikor azt mondta a fehér köpenyes, amúgy termetes hölgy, kiderült, hogy valamilyen vezető beosztású orvos: „Mi nem hívtuk önt, ön jelentkezett nálunk kezelésre!” Mit mondjak, igaz volt, én jelentkeztem náluk gyógykezelésre és ezért restelltem is magam. Hogy jövök én ahhoz, hogy ezeket az agyonhajszolt asszisztenseket, adminisztrátorokat, orvosokat tovább terheljem? Végül is azt mondta, látva megrökönyödésemet, várjak türelmesen, mert a kezelőorvos egyelőre elfoglalt. És a Keleti pályaudvar várótermét megszégyenítő kórházi terület tovább élte várakozó, szomorú életét. Körülbelül másfél óráig nem szólt hozzám senki, rajtam kívül csak egy férfi emelte fel a szavát, hogy kilencvenéves anyukáját nem tudja tovább ültetni, inkább hazamegy és majd keres egy másik orvost. Amikor már úgy éreztem, hogy én sem tudok tovább várni, hogy milyen okos ez a férfi, meg legalább ő az egyetlen rajtam kívül, aki még nem szokta meg ezt a módit. De a jó szerencsém mellém vezérelt egy újabb fehér köpenyest, aki köszönés nélkül rám mutatott, majd begörbített mutatóujjal odavezényelt. Ennyit azért még hallottam, hogy: „Jöjjön!”


Illemtan

Majd hátat fordított és igen gyors, katonás léptekkel elindult egy vizsgálószoba felé, abban bízva, hogy követem. Az ezután következő párbeszéd is megörökítést igényel. Én: „Jó reggelt kívánok!” Ő: „Jó reggelt!” Én: „Nem kellene egymásnak bemutatkozni, nem tudom, kihez van szerencsém? Adminisztrátorhoz, asszisztenshez, orvoshoz, netán?” Ő: „Orvos vagyok.” Én: „Regös István vagyok.” Ő is megmondta a nevét és talán mintha egy picit elpirult volna, talán rájöhetett, hogy már Közép-Ázsiában is ismerik ezt a szokást. De hát ő az orvos, még csak nem is szakorvos, hanem rezidens. Leültünk egymással szemben és valahogy úgy éreztem, passzív ellenállásom bosszantja. Egyébként a másfél órás várakozásom alatt adatgyűjtőként viselkedett a szemem, úgy láttam, mindenki úgy viselkedik, mint ő. És most mondhatja mindenki, én vajon hogyan viselkednék az ő helyükben? A rendelő, vizsgáló szobák inkább hasonlítottak egy frontsebészetre, mint egy 2018-as, modern egészségügyi intézményhez. Olyen apróságról már nem beszélek, mert mindenki kiröhög, de egyetlen vécé jutott közel száz emberre, hangsúlyozom, közös férfi és női.


Puha vagyok, mint Jenő

Olyan marhaságot nem is merek mondani, hogy nem volt vécépapír, hiányzott a csap, de még kallantyúra sem jutott, hogy be lehessen csukni magunk után a vécéajtót. Mindenki úgy végezte a dolgát, hogy egy kézzel kapaszkodott a kilincsbe, nehogy rányissanak. Ha-ha, de vicces! - mondaná Fülig Jimmy. Adódott olyan pillanat is, amikor legszívesebben belerúgtam volna az ajtóba, szinte már sajnáltam a le-föl rohangászó egészségügyieket, mert azt sem tudták, hol áll a fejük, mert őnekik se jutott annyi idő, hogy kipisiljék magukat. Az egyik fehér köpenyest sikerrel megállítottam és csak annyit kérdeztem: „Tessék mondani, lehet itt, így ilyen körülmények között, normálisan gyógyítani?” Fáradt szemével rám nézett, majd azt mondta: „Dehogy lehet!” És ment tovább gyógyítani. A rezidens kis doktornőmet futva követtem az új vizsgálószobába, ahol egy székre mutatva, azt mondta: „Ül!” Nem ám, hogy "Legyen szíves, kérem, foglaljon helyet!", hanem fáradtan csak annyit: „Ül!” És amikor látta, hogy ezt nem értem, majdnem mosolyogva azt mondta: „Csücsüljön le!” Ekkor akartam mondani: „Puha vagy, Jenő!” Mert nem ez a kis doktornő a hibás, ő egészen biztosan boldogan kezdte a pályafutását és valószínűleg otthon sem modortalanságra tanították. De hát kérem, a tömeg viselkedése már csak ilyen. Először ő is kilógott a sorból, amikor minden betegének köszönt és bemutatkozott, de aztán abbahagyta és megtanult alkalmazkodni. Mert tudja, hogy a stílus maga az ember.


Csak egy jajkiáltás

Tessék szíves megbocsátani nekem ezt az írást! Egy vallomással tartozom olvasóinknak, akik képesek ilyen hosszú cikket elolvasni. Hosszú újságírói pályafutásom alatt mindig a nővérek, orvosok pártján álltam és most is ott vagyok. De ha én is hozzászokom ehhez a stílushoz, ami ma már természetes minden egészségügyi intézményben, s szó nélkül viselem, hogy az elcsigázott, fáradtságtól pihegő, gyógyító személyzet lassan betegebb, mint én, akkor minden így marad. De ha nem fogjuk be pörös szánkat (József Attila), akkor talán valami történik és nem csak az, hogy akkorát rúgunk, mint Dalnoki egykoron, hanem az, csak az lehet a szolgáltatók között, aki szolgál. 


Fotó: Varga Gábor
Lap tetejére
ニューバランス ニューバランス 574 ニューバランス 576 ニューバランス 996 ニューバランス 1400 ナイキ スニーカー ロレックス 買取 ティンバーランド ブーツ