RSS Feed

Tizenkét jó ember

Regös István - 2018. 01. 17. 8:00:00 Nagyobb szöveg Kisebb szöveg Cikk küldése e-mailben Nyomtatóbarát változat

Tizenkét jó ember

Remélem, jó sokan ismerik Bibó Istvánt. Tudják, akiről kollégium van elnevezve, ha még egyáltalán van. Arról híres ez a kollégium, hogy rendkívül híres politikusokat „termelt ki”, köztük miniszterelnököt, minisztereket, szóval, nagy vezetőket. Sokan idézik Bibó Istvánt, akitől többek között az a kijelentés származik, miszerint demokrata az, aki nem fél.

Nekem ezzel a kijelentéssel - nem Bibó Istvánnal - az a bajom, hogy nem igaz. Az ember lelki világába a fennmaradáshoz szükséges félelem tökéletesen be lett kódolva a törzsfejlődés során. Úgyhogy, igazi polgári jelképünk, kedves Bibó István, üzenjél meg nekünk az égből egy jobb mondást, ami illik a demokratákra és a polgárokra! Mert szerintem az igazi demokrata polgár is, de az biztos, hogy az igazi polgár klasszikus értelemben demokrata. Ezen morfondíroztam, miközben egy gyönyörű Duna-parti házban lifteztem barátaimhoz egy kellemesnek ígérkező hétvégi partira. 

A lélek értéke

Eszembe jutott két emelet között a Tizenkét dühös ember című film örökbecsű története. Biztosan sokan ismerik, mert gyakran ismétlik a tévécsatornákon. Arról szól, hogy egy gyilkossággal vádolt ember bűnösségét meg tudja-e állapítani tizenkét esküdt, akik az igazságkeresés közepette hatalmas szócsatákat vívnak egymással. Hiába vannak többen a vádlott bűnössége mellett, mégis elég volt egy, azaz egy bátor polgár az esküdtek között, aki merte megkérdőjelezni, kétségeit hangoztatni, mert számára a tisztesség, a becsület, mi több, az igazság fontosabb volt a félelemnél. Miközben a többiek majd’ megették, hogy merészel a többséggel szembe menni. A tizenkét esküdtből pedig tizenkét dühös ember lett. Tessék csak megnézni a filmet! Szóval, ez a film jutott eszembe, mielőtt csöngettem barátom ajtaján és mondtam is a feleségemnek, hogy „Hoppá, anya, csak úgy megjegyzem egymás között, ma este tizenkét jó ember hivatalos a partira!” A jó emberek közé nagy bátran magunkat is beleszámítottam. A szép, Duna-parti otthonból kinéztem a Margitszigetre, láttam a hidak kivilágított pilléreit és a pislákoló lámpák fényét a tovasikló Dunában.


Tizenketten, mint a jók

Tizenketten voltunk. Magyarul, hat házaspár. A konyhában ültünk, ami önmagában meghitt és békebeli hangulatot jelentett. Emlékszem jól, gyerekkoromban apámmal és anyámmal a konyhaasztal körül ücsörögtünk, beszéltünk mindenről és hallgattunk a semmiről. A konyha meleg és otthonos, eltöröl minden protokollt, nincs csokornyakkendő és szmoking, de van kockás ing, pulóver és kötény. Hat nő és hat férfi. A háziasszony, aki vidám mosollyal, fürge kezekkel tálalta a finomságokat, a háziúr, aki megszégyeníthette volna bármely ötcsillagos étterem pincéreit, varázsolt terítékeket a terülj-terülj asztalkámra. Mindenki menedékszerűen saját oldalbordája mellé ült, biztos, ami biztos. Ez a baráti kör legalább egy évtizedet ölelt át a vendégek életkorát számítva, de ez senkinek sem tűnt fel és senkit sem érdekelt. Valahogy úgy tűnt, hirtelen béke lett a világban és mindenki egy kicsit visszament a gyerekkorába. Ahogy körbenéztem, eszembe jutott kinek-kinek a foglalkozása, tanult hivatása, ez esetben értelmiségi múltja. Mert akadt a társaságban mérnök, közgazdász, egyetemi tanár, rektor és vezérigazgató, az egészségügy legmagasabban kvalifikált képviselője, nagyvállalkozó, sportszakember és lakberendező. A végére hagyom csekélységemet, a még nem teljesen begyepesedett újságírót.



A konyha dicsérete

Ebből is látszik, hogy rendkívül színes volt a társaság, a legkülönbözőbb témák kerültek szóba, a kötetlen beszélgetések nemegyszer hahotákba csuklottak. Megmondom őszintén, régen nevettem ennyit. Bár, nem kötötte ki senki, de valahogy mindenki a lépcsőházban hagyta politikai dörgedelmeit, pedig nem kellett bátorság ahhoz, hogy bárki, bármit kimondjon. Minek örökké kötésig tocsogni a minket körülvevő, undok közhangulatban? Miért nem találunk többször legalább tizenkét olyan embert, akinek gondolatait leköti a család, az alkotás, az élet szeretete? És lám, milyen sokat jelent barátaim konyhája! Ahol mindannyian egy kicsit Karinthynak, Kosztolányinak, Bibónak vagy Nádas Péternek gondolhattuk magunkat és érezhettük a többiek őszinte érdeklődését. Mert nem akar senki semmit elvenni a másiktól, sőt inkább szívből adna. És újra és újra megtapasztaljuk, hogy mennyivel jobb adni, mint kapni. Bár nem tagadom, kapni is szeretek. Úgy érzem, ez a polgárság legszebb megnyilvánulása. A külcsín és a belbecs egysége az aranymetszet szabályának lírai hangja. Hallgattuk, ahogy az ablak alatt folyik a Duna, úszik a dinnyehéj és jólesett, hogy polgárnak érezhettük magunkat. Tizenkét jó ember nevében üzenem, hogy van remény!


Fotó: Varga Gábor
Lap tetejére
ニューバランス ニューバランス 574 ニューバランス 576 ニューバランス 996 ニューバランス 1400 ナイキ スニーカー ロレックス 買取 ティンバーランド ブーツ